Van ez a dolog, amit még Jacksepticeye hozott fel, a Positive Mental Attitude - PMA. Egyébként azt vettem észre, hogy kifejezetten jó hatással van rám ez a kisebb csoport. Séan, Mark, Felix, Marzia meg a velük járó kis csapat, akik együtt játszanak, vagy Felix-ék esetében PJ-ék. Tényleg igyekszem mindig mindent a pozitív oldaláról megközelíteni, és általában azért sikerül is. Ellenben lebetegedtem, és amikor éjszaka fulladsz a köhögéstől, nem bírsz aludni, de még elfeküdni sem, valamint a párod sem alszik melletted, akiről tudod, hogy korán kel, mert dolgozni megy... ilyenkor nehéz lenne bármi pozitívumot is találni. Nekem is annyi a szerencsém, hogy szabadságot kaptam. Szóval a lényeg, hogy tartozom egy nagy halom bejegyzéssel, van, amit el is kezdtem írni, de jelen állapotban a PMA-m is szabadságon van, nem csak én, úgyhogy képtelen vagyok 3 mondatnál többet összefüggő szövegként megírni. Abban sem vagyok biztos, hogy ennek van értelme...

Nem magyarázkodni akarok egyébként, csak tudatom, mi a helyzet. A lényeg igazából a Positive Mental Attitude lenne. Bár azt már nem tudom, miért... Nos, ilyen, amikor a megfázás átveszi a hatalmat az agy felett.

Amint összekaparom magam, jelentkezem!

Rengeteg kellemetlen tapasztalata lehet az embernek, ezeknek pedig lehetnek negatív hatásaik a jövőben. Például a sok rossznak köszönhetően az ember kevésbé engedi bizalmába a párját, ami egy ideig még érthető is, de van egy pont, amit ha átlép két ember együtt, már nem lehet életben tartani ezen hatásokkal az amúgy teljesen működőképes kapcsolatot.

Ez a bejegyzés nem arról fog szólni, hogyan tegyük túl magunkat azon, ha valami rosszat tapasztaltunk a korábbi párkapcsolataink alatt. Nem is javaslom, hogy úgy tegyetek, ahogyan én tettem, mert nem jó megoldás, és kinyírja a lelket. De szeretném bemutatni azt, mennyire nehéz olykor rájönni, hogy a hibás nem te vagy - és, hogy rengeteg kellemetlen mellékhatása lehet annak, hogy sokáig húztad a nem megfelelő emberrel.

Minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek - ez alól a párkapcsolatok sem kivételek, akármilyen fázisba is legyen. Nézeteltérések, véleménykülönbségek, veszekedés és vita, no, meg azok a gondolatok, amiket vagy elmondunk, vállalva ezzel a következményeket, vagy magunkban tartva örlődünk rajtuk, mígnem fel nem adjuk...

Én azt vallom, ami nem jó, azt meg kell próbálni megjavítani, ha valami nem működik, első lépésben a változást kell meglépni, aztán, ha végképp nem megy sehogy, akkor kell lezárni, keresni egy újat, és nem szenvedni, valamint szenvedtetni tovább.

Egy kis szeletnyi az életemből, a lelkemből és a párkapcsolatomból. Nem aranyszabályokkal, csupán néhány tanáccsal ellátva.

Miért borítasz fel mindig mindent azzal, hogy visszavánszorogsz az életembe, ahol már rég nem kaptál soha ülőhelyet? ... Van egy bizonyos személy, még a kamaszkori önmagam ismerte meg, vagy legalábbis azt hitte, megismerte, és őszintén kedvelte, túlságosan is. Majd történtek olyan dolgok, amik az akkori énemet padlóra küldték, elég erősen megviselték, és ott kezdődött el a bizalmatlanságom az emberek felé. Majd pár hónappal azután, hogy teljesen eltűnt az életemből, megkeresett egy új esélyt kérve. Naivan rábólintottam, "de több nem lesz", mondtam magamnak és neki egyaránt. Na, persze, meg ahogy azt elképzeltem... Ismét padló, talán még rosszabbul érintett, mint az első, mert most tudtam magamat okolni. Ezek után nem vágytam másra, csak, hogy lezárjam, hogy a szemébe mondhassam mindazt, amit éreztem, hogy aztán vége lehessen ennek az egésznek. Volt még egy alkalom, amikor próbálkozott, ekkor én már csak tényleg arra vágytam, hogy leüljek vele, elmondjak mindent, és elsétáljak. Végleg... Gondolom, mondanom sem kell, ez sem történt meg, újfent eljátszotta az esélyeit, ismét átverve éreztem magam, és azóta igazából talán egyszer írt, mi van velem, én meg megmondtam neki, hogy ha ennyire nincs kivel társalogjon, inkább ne jussak eszébe...

És azt hittem, itt a vége a történetnek, de nem, nem lehet ennyivel lezárni az egészet. Tegnap megint felbukkant, és egy pár órára kibillentett az egyensúlyból, amibe olyan jól beleszoktam.

Történetünk egy lányról szól, aki gyerekkorában közvetlen volt, barátkozós, nyitott, mindenkivel megtalálta a közös hangot, és jóban volt velük. De nem itt kezdődik a mese, ami nem is igazán mese, hanem ott, ahol ez a közvetlenség és gyermeki jószívűség felfedezte az emberi lét egyik leggonoszabb vonását: az embertelenséget, gerinctelenséget. Rengeteg történés együttes következményeképp a lány bizalmatlan lett, ebből adódóan pedig még a barátait, családtagjait, szeretteit sem ölelte meg. Azon érintések, melyeknek zöld utat adott, csakis azért lehettek jelen az életében, mert megszokta őket – de nem tulajdonított nekik semmiféle jelentést vagy érzelmi hátteret.

A szerelem és a párkapcsolat csodálatos lehet, pozitívan tud hatni az emberre. Kivirul, ragyog kívül és belül is, látszik, hogy teljes és boldog. Azonban vannak olyan emberek, akikkel a párkapcsolat csak az elején ilyen, aztán pokollá változik - és nem, nem arra gondolok, amikor testi bántalmazásba torkoll minden veszekedés. Arra gondolok, amikor az egyik fél lelkileg tartja fogva a másikat, nem hagyja érvényesülni, meg akar neki szabni mindent. A saját tapasztalatom pedig azt mutatja, nem menekülünk ezekből, mert szerelmesnek tartjuk magunkat, úgy érezzük, nem szabad, és félünk attól, hogy boldogtalanok leszünk. Pedig nem kellene félnünk kilépni az ilyen kapcsolatból...

Mostanság sokat gondoltam a témára, no meg arra is, hogy érdemes lenne e erről beszélni. Főleg Chester és a One More Light klipje az, ami ismét előrébb lendítette bennem ezt az egészet, hogy márpedig igenis le kell ülnöm, és el kell mondanom. Mert a depresszió nem egy olyan állapot, hogy nincs kedved soha semmihez, és csak fekszel az ágyban sírva. Ennél sokkal összetettebb. Az emberre meg a semmiből is rájöhet, hogy véget akar vetni az életének... vagy éppen az, hogy véget kell...