Párkapcsolat - problémák2018.01.04. 10:39, róka
https://i.imgur.com/iCbabku.jpg
Minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek - ez alól a párkapcsolatok sem kivételek, akármilyen fázisba is legyen. Nézeteltérések, véleménykülönbségek, veszekedés és vita, no, meg azok a gondolatok, amiket vagy elmondunk, vállalva ezzel a következményeket, vagy magunkban tartva örlődünk rajtuk, mígnem fel nem adjuk...
Én azt vallom, ami nem jó, azt meg kell próbálni megjavítani, ha valami nem működik, első lépésben a változást kell meglépni, aztán, ha végképp nem megy sehogy, akkor kell lezárni, keresni egy újat, és nem szenvedni, valamint szenvedtetni tovább.
Egy kis szeletnyi az életemből, a lelkemből és a párkapcsolatomból. Nem aranyszabályokkal, csupán néhány tanáccsal ellátva.
Elöljáróbán néhány információ, hogy kicsit képben legyetek arról, miért is van úgy néha néhány dolog, ahogyan. Adott vagyok én, 23 évesen egy teljesen új közegben és élethelyzetben, hiszen ezelőtt soha nem költöztem, soha nem váltottam otthon városon belül sem, és hirtelen egyből 2-300 km-re sodort az élet a családomtól. Én, aki soha nem akart megházasodni, gyereket vállalni, egyszóval nem akarta azt az igazi ősi családmodellt, és hitte, hogy nem lesz senki, akivel leélné az életét... Adott a párom, 32 évesen, akinek rengeteg tapasztalata van minden téren, aki élt már külön, akinek kötött volt, hogy merre költözzön, és aki miatt kompromisszumokat kötöttem. Ő volt az, aki rengeteg mindenre megtanított, és aki továbbra is terelget a helyes úton, aki mellettem áll akkor is, ha a depresszió-jelleg átveszi felettem az uralmat. Adott a tömeg: Egyik része nem érti, miért akarok én tervezni egy "ennyire idős pasival", minek akarok én hosszútávra otthont vele, ésatöbbi. A másik része - az igazán fontos része - pedig elfogad, megért és támogat, mert tudják, mi az, ami igazán számít.
A kezdetekben voltak kétségeim abból adódóan, hogy a családom vajon hogyan fogadja majd. Valahol mélyen talán éreztem, hogy ez nem csak 1-2 éves téma lesz, és féltem, hogy nem fogják kedvelni - aztán eltűnt minden kétség, láttam, mennyire örülnek annak, hogy ennyire remek embert találtam. A barátaimmal is mindig tökéletesen szót értett, és én ennek őszintén örültem. A tömeg első része akkor kezdte a véleményezést, amikor életemben először segítséget kértem egy felületen, ahol millió meg egy hasonló bejegyzés és kérés kering, a lakással kapcsolatban. Minek tervezek vele, minek akarok olyan lakást, amilyet, és ez mennyire szánalmas... Igen, valóban szánalmas, hogy más korombeliekkel ellentétben én vagyok olyan régimódi, ha már valakivel összeköltözök, nem hagyom, hogy pár hónapra rá vége szakadjon a közös mesénknek. Ellenben az első nagy probléma ekkortájt jött elő, a lakáskeresés miatt.
Szakítsak? Ne szakítsak? Amikor már végső elkeseredésemben nem találtunk megfelelő lakást hónapokon át, amit mégis találtunk, vagy nem sikerült megnézni sem, vagy kiderültek olyan dolgok, amik miatt inkább nem ruháztunk be rá, én elgondolkoztam azon, hogy jobb lenne neki nélkülem. Ha nem lennék, nem lenne ennyire stresszes az élete, és talán találna valaki olyat, aki kevésbé problémás - tehát abból, hogy nincs lakás eljutottam oda, hogy mennyire nehéz eset vagyok. Meg oda, hogy szakítani kellene. Sok sírás, álmatlan éjszaka és kínkeserves beszélgetések után, amikbe a szívem szakadt meg, végül felülkerekedtem ezen gondolatokon, és önző voltam. Akartam ezt a kapcsolatot, akartam ezt az életet, és nem akartam megválni tőle... Azóta néhányszor ismét előjött ez a kérdés. Mert tudom, mennyire nehéz velem, és szörnyen sajnálom ilyenkor páromat, hogy kénytelen velem lenni, elviselni, és tudom, mennyivel lehetne könnyebb neki. De egyre könnyebb önzőnek lennem, mert túl sok mindent túléltünk már együtt ahhoz, hogy eldobjam ezt.
A problémákról beszélni kell...ene. Az elsőszámú nagy probléma velem, hogy nem tudok beszélni arról, mi a baj, mi zajlik bennem, a fejemben. Ez a legrosszabb, mert hiába akarnék beszámolni arról, hogy ez vagy az a gondom, nem jön ki hang a torkomon. Ha valami bánt, arról beszélni kell, elmondani a párodnak, hogy ez zavar, ez nem jó így, ezen változtassatok. Különben csak egyre rosszabb lesz, ő meg nem fogja tudni kitalálni, nem gondolatolvasó. Ezzel teljesen egyetértek. Azonban, mivel én vagyok a megtestesült példája annak, aki nem bírja kimondani a szavakat ilyenkor, tudom azt is, hogy baromi nehéz, és ezt is meg kell érteni. Ha 20 percig tart csak a "mondd már el" mizéria, akkor is, és akkor is, ha 1 hétig kell könyörögni érte, hogy elmondja. Soha nem beszéltem senkinek úgy igazán a gondjaimról, így ha felbukkan egy, napokig nem nyögöm ki azt se, hogy bánt valami. Hiába szeretnék ezen változtatni, sajnos nem megy egyről a kettőre, ezt nekem is el kell fogadnom, hosszadalmas az út addig, hogy beszéln tudjak...
Nem érzem, hogy szeretne. / Úgy érzem, van valakije. / Titkol valamit. Ez pont mostanság bukkant fel. Nem éreztem úgy, hogy szeretne, és talán még mindig nem érzem igazán. Olyan, mintha titkolna valamit, másokkal beszélget, velem nem, és rosszul esik. Én bújnék, ő csak van, és nem érti, miért vagyok ilyen. Megfordult a fejemben, hogy talán van valakije. Rákérdezni? Átnézni a beszélgetéseit? Áh, hagyjuk, ha van is valakije, legyen, ha neki így jobb és boldogabb az élete. Mintha csak élnénk egymás mellett megszokásból, de nem is lennénk együtt... Bár nem beszéltem róla, leírtam neki. Leírtam, hogy néha úgy érzem, nem szeret, hogy úgy viselkedik, mintha titkolna valamit, a beszélgetések, a telefonja folytonos magánál tartása. Azt is, hogy megfordult a fejemven, megnézem kivel és mit beszélget. De nem tettem. Mert bízok benne, szeretem, és bízni akarok benne. Valamint, ha van is valakije, és legbelül bele is halnék, inkább elviselném, mert nem tudnám nem szeretni érte. Mert tudom, hogy mennyire nehéz velem.
Ez utóbbit megbeszéltük, és próbálom magamat tartani ahhoz, hogy nem zavarnak így, hogy tudom, mi áll mögöttük, de őszintén szólva igenis zavar, bánt, és jelenleg a szeretlekek nagy átlagát nem érzem tőle át. Sajnos azt is tudom, hogy ez ilyen, nem egyik napról a másikra lesz jobb, de a kapcsolatok ilyenek. Vannak hullámvölgyek. Ahogy nekem is vannak rossz napjaim, úgy neki is. Mindketten másképp reagálunk ezekre, ez rendben is van. De amíg én kimutatom, hogy rossz napom van, hogy nem vagyok jól, morgok és rossz kedvű vagyok, addig ő bezárkózik, és engem nem enged be. Engem nem, de mást igen... és pont ez fáj a legjobban...
|