Miért borítasz fel mindig mindent azzal, hogy visszavánszorogsz az életembe, ahol már rég nem kaptál soha ülőhelyet? ... Van egy bizonyos személy, még a kamaszkori önmagam ismerte meg, vagy legalábbis azt hitte, megismerte, és őszintén kedvelte, túlságosan is. Majd történtek olyan dolgok, amik az akkori énemet padlóra küldték, elég erősen megviselték, és ott kezdődött el a bizalmatlanságom az emberek felé. Majd pár hónappal azután, hogy teljesen eltűnt az életemből, megkeresett egy új esélyt kérve. Naivan rábólintottam, "de több nem lesz", mondtam magamnak és neki egyaránt. Na, persze, meg ahogy azt elképzeltem... Ismét padló, talán még rosszabbul érintett, mint az első, mert most tudtam magamat okolni. Ezek után nem vágytam másra, csak, hogy lezárjam, hogy a szemébe mondhassam mindazt, amit éreztem, hogy aztán vége lehessen ennek az egésznek. Volt még egy alkalom, amikor próbálkozott, ekkor én már csak tényleg arra vágytam, hogy leüljek vele, elmondjak mindent, és elsétáljak. Végleg... Gondolom, mondanom sem kell, ez sem történt meg, újfent eljátszotta az esélyeit, ismét átverve éreztem magam, és azóta igazából talán egyszer írt, mi van velem, én meg megmondtam neki, hogy ha ennyire nincs kivel társalogjon, inkább ne jussak eszébe...

És azt hittem, itt a vége a történetnek, de nem, nem lehet ennyivel lezárni az egészet. Tegnap megint felbukkant, és egy pár órára kibillentett az egyensúlyból, amibe olyan jól beleszoktam.

Körülbelül 16-7 lehettem, amikor megismertem, a szomszéd városban lakott, értelmesnek és kedvesnek tűnt. Beszélgettünk, rengeteget, és amikor arra került a sor, hogy valami talán lesz is belőle, a semmiből eltűnt. Telefon kikapcsolva, sms-re nem válaszol, sehol nem érhető el. Először aggódtam, majd ideges lettem, mindezek után pedig szomorú. Megbíztam benne, úgy éreztem, hihetek neki, aztán ott álltam becsapva. Nem tudtam, mi történt, mit rontottam el, miért egy árva szó nélkül lettem ott hagyva, de rettenetesen megviselt. Legalább azt tudni akartam, hogy mi a baj velem. Pár hónapig nyugalom volt, elfelejtettem, eltemettem az emlékét is. Ám hirtelen írt egy üzenetet facebook-on, hogy sajnálja, nem kellett volna így eltűnnie, de ezen már nem tud változtatni - mégis szereten egy második esélyt kapni. Először csak ott hagytam, válasz nélkül, nem akartam hirtelen semmit írni. Órákkal később reagáltam, beleegyeztem, de hozzá is tettem, hogy ennyi, ez az utolsó, nem lesz több lehetősége. Ideig-óráig jó volt megint minden, aztán átváltott az egész valamiféle negatív maszlagba, amikor támadtuk egymást. Tény, hogy rosszul intéztem én is a szituációt, de csupán annyit vágtam a fejéhez, ami valóban megtörtént, ezek után pedig én voltam a rossz kettőnk közül, le lettem tiltva mindenhol, és megint bennem keringett az az érzés, miszerint engem bizony csúnyán átvertek.

Ismételt hónapok, eltelt talán fél év, amikor megint felbukkant. Beszéljük meg. Jó, de feltétlenül azt szerettem volna, ha leülünk, mondjuk egy kávézóba, és úgy beszéljük meg, mint két felnőtt. Akkor már jócskán kinőttem abból a gyerekességből, amikor még kígyót-békát kiabálunk a másikra. Én le akartam zárni, leülni, megbeszélni, elmondani higgadtan az érzéseket, amik bennem keringtek, azt, hogy mennyire nem volt fair így ott hagyni, miközben kezdtem megszeretni őt, és mekkora károkat okozott...eme tervem is befuccsolt akkor, amikor ismételten megfeledkezett rólam, és mindig volt kifogása, miért nem ér rá. Most dolgozik, most suli, most ez, most az. Tíz percet kértem tőle a legvégén, ennyire sem futotta tőle. Lezártam, elmúlt, tovább léptem.

Eltelt rengeteg idő, voltak emberek, akikkel hosszabb-rövidebb ideig megvoltam, betoppant az életembe a párom, és nem sokkal később rám írt. Mi újság, hogy vagyok, mivel telnek a napok. Ekkor volt az, hogy egy darabig még húztam azzal a bizonyos kávézással, mert, bár lezártam, az eltűnései miértjeit tudni akartam. Ok nélkül nem hagyok ott csapot-papot, és tűnök el valaki életéből, akivel törődtem. Aztán eljött az a pont, amikor közöltem vele, ha végképp nincs, akivel beszélgessen, akkor se gondolja, hogy majd velem... mert nem vagyok vevő rá.

Ez volt körülbelől 2 éve. Tegnap láttam, hogy írt. Munkában voltam, és eleinte nem különösebben foglalkoztam vele, de volt egy fél órám, amikor próbáltam megtudni, miért keresett meg ismételten, ennyi idő után úgy, hogy azt hittem, végleg eltűnt az életemből. Megkérdeztem, milyen okból gondolta, hogy ír. Nem tudja. Ennyi volt a válasz, hogy nem tudja. Aztán volt pár mondat, ami erősen megpecsételte a napom hangulatát, emberundorom lett, és senkihez nem volt kedvem. Senkihez. Pedig néhány munkatársammal igen csak jól kijövök, és folyamatosan viccelődünk, akkor még ehhez sem volt hangulatom... Este még azért írtam neki, hogy komolyan érdekelne, miért keresett meg, írt rám, és tette tönkre a remek hangulatomat, bár ez utóbbit nem írtam le neki. Erre már válaszolt, bár kétségeim vannak az őszinteségével kapcsolatban, és fenntartásokkal kezelem az egész beszélgetést, de egyelőre kíváncsian várom, hány napig bírja. Mellesleg a válasz a következő volt: Sajnálja, hogy feketelistára került, de nem tud ezen változtatni, és reméli, egy következő életben adok még egy esélyt neki. Itt elgondolkoztam, mennyi esélyt is kapott ő, miközben mástól mindent megvontam az első ballépés után. Mennyire próbáltam hinni benne, a jóságában, az őszinteségében, miközben valahol mélyen, legbelül én is tudtam, hogy ezt csak én képzeltem bele. Túlnőttem ezen az egészen, és mindennel azon voltam, hogy az engem mérgező embereket kiiktassam az életemből, vagy legalább a közvetlen környezetemből, erre a legrosszabb vissza próbálja magát nyomni. Na, jó, talán nem ő a legrosszab. Talán ő is felnőtt, kinőtte a gyerekes viselkedését, bár ezt nem igazán tudom elképzelni...

Most itt ülök, és fogalmam sincs, mi van. Annyit tudok, hogy van egy párom, egy jó barátom, és ez a blog, ami kezd átmenni túl személyesbe. Amit alapvetően nem bánok, mert van, amit muszáj kiírjak magamból, de ott van az, hogy akarom e én ezt az egészet publikusan is vállalni?! A válasz meg egyelőre az, hogy fogom...