A barátok jönnek-mennek, ezt már korábban leírtam a sziás bejegyzés kapcsán, de alapvetően sokáig nem tudtam ezt elfogadni. Nem akartam, hiszen ragaszkodó típus vagyok, ebből pedig következik, hogy nem szeretem, ha el kell válnom valakitől. Akkor sem, ha  megbántott, és egy életre elintézte, hogy ne tudjam ugyanúgy szeretni, mint előtte. Egyszerűen képtelen voltam megválni emberektől lélekben, bár már nem voltak mellettem. Aztán, ahogy teltek az évek, és eljött egy hosszú barátság vége, úgy döntöttem, én zárom le azzal, hogy mindent, amihez köze volt, eltüntetem... Levágtam a közös képekről és hasonlók. Majd írtam egy hosszú üzenetet neki, miszerint nekem ennyi elég volt abból, ami volt. Mert ez nem volt barátság, ez egy érdeken alapuló valami volt, amiből nekem még annyi hasznom sem volt, hogy szeretve éreztem volna magam. Ekkor tanultam meg ténylegesen azt, ha valaki nincs többé mellettem, az nem feltétlenül rossz, és igenis nyitnom kell az újak felé, ezzel lehetőséget nyújtva nekik is és önmagam számára is.

Ez a bejegyzés most szólhatna akár erről is hosszabban, de most szeretnék megragadni néhány embert, róluk írni. Vannak köztük, akik régebb óta az életem részei, bár voltak hullámvölgyek - vannak, akikkel a kevés beszélgetés ellenére is úgy érzem, ugyanúgy barátok vagyunk. S vannak, akikkel még gyerekcipőben járunk ketten, de mégis tudom, valami jó fog kisülni ebből.

Virág: Ő az a leányzó, akibe képes lennék beleszeretni. Stílusilag szinte teljesen egyezünk, ugyanolyan bolondok vagyunk, és nekem ő amolyan lelkitárs. Vicces a megismerkedésünk egyébként, mert ask.fm-en találtunk egymásra, aztán beszélgettünk facebook-on, és kiderült, hogy édesanyáink együtt tanultak a szakközépben, barátnők voltak, és újra felvették a kapcsolatot (és továbbra is jó barátnők). Ez ilyen 'ahogy anyáink, úgy mi is' jellegű téma. Volt egy időszak, amikor folyton összejártunk, ami ugye a költözés óta megszűnt, mert mégis csak elfoglalt ő is, én meg nem tudok akármikor elszakadni a munka miatt innen. Illetve volt egy rövidke kis szakasz, amikor nem éreztem, hogy barátok lennénk, megszűnt a kommunikáció is köztünk, és elég rosszul érintett, aztán kicsit később úgy éreztem, ez nem jó így, és folytatni akartam ott, ahol abbamaradt. Számomra ő a definíciója a legjobb barátnőnek, pedig megfogadtam a legutolsó ilyen után, hogy soha többé. De ő tényleg a lelki társamnak felel meg.

Szabolcs: Adott egy szituáció, mégpedig az, hogy egy haverral lementünk koncertre, ott dolgozó srácot ismertem, és odejött hozzánk egy haverjával. Haverom és haverja ismerték egymást, én meg álltam, mint egy darab fa... A lényeg, hogy eredetileg haverommal lettem volna végig, de ő elvolt a saját kis társaságával, én meg végül az ismerősömmel és az ő haverjával voltam. Végig. Ittunk, csocsóztunk, mindig az nyert, akivel voltam... aztán a koncertet és végigtomboltuk a haverjával, aki még a nyakába is vett. Aztán meg nálam aludtak, mert logikusabb volt, mint kisétálni a város másik végébe a hidegben. Azután az este után Szabival rengeteget dumáltunk, és a legjobb barátommá avanzsálódott. Rengeteget járt hozzám, filmnézős pajtik voltunk, és imádtam azokat a délutánokat, amikor jött a laptoppal, és néztünk valamit. Emlékszem, egyszer csak miatta vettünk puncs fagyit, aztán a dobozból zabáltuk ki nagykanállal. Egyik nyár végén volt egy kellemetlennek tűnő szituációnk, amiről azóta sem beszéltünk, azóta valahogy megváltozott a kapcsolatunk. Bár lehet, csak nekem tűnt furcsának (meg barátnőmnek és az ő barátjának), de már mindegy is. Amikor pedig még költözés előtt álltam, párommal, vele és az ő kvázi legjobb barátjával rengetegszer bandáztunk a tónál a szülővárosomban. Még a SW 7-re is meghívtam moziba, amikor kijött, mert nehéz időszakon kellett átvergődnie magát, és úgy voltunk vele, hogy biztos jól esne neki egy kis kikapcsolódás - így hát fizettem neki a mozijegyet. Néha beszélünk, de sajnos ritkán - ennek ellenére tudom, hogy még mindig jó a kapcsolatunk, és barátok maradtunk.

Gábor: Ő az, akit soha nem hívtam a keresztnevén, és aki... nos, 14 éves koromtól körülbelül 4 évig voltam teljesen belezúgva a srácba. Végig jóban voltunk, rengetegszer vigyázott rám bulikban, kisért haza, találkoztunk csak mi is, más társasággal is, és rengetegszer viselkedtünk úgy egymással, mintha fülig szerelmesek lennénk. Bár, én az is voltam, ő meg tagadta, de ki tudja?! Szóval miután felnőttem, ő meg túl volt egy komolyabb műtéten, elkezdtünk megint összejárni, sétálgatni, beszélgetni, és akkortájt valahogy eltűnt minden addigi érzésem felé. Barátként kezdtem tekinteni rá, és kellemes volt. Aztán volt egy délutánunk, amikor filmbeillően visszarántott az autótól a tök üres parkolóban, és ott nálam szertefoszlott az egész, amikor megcsókolot. Utána kellemetlenül éreztem magam az autóban ülve, sokáig nem is találkoztam vele az eset után. Azt hiszem, amíg exemmel voltam együtt, párszor összefutottunk, sétálni és beszélgetni, de ennyi. Majd, miután szakítottam, és még nem ismertem a páromat, találkoztunk, és először nem is volt semmi hátsó szándékom, csak szükségem volt a társaságára, aztán végülis egy megmagyarázhatatlan kavarás lett belőle. Azóta nem beszéltünk, nem is keressük egymást, de azt hiszem, ez így a jó. Valamiért rossz megérzésem volt vele kapcsolatban a parkolós incidens után, úgy éreztem, többet lát bennem, mint egy barátot, akivel alkalomadtán kavarhat, de ő is tudta, hogy már nem vagyok szerelmes belé. Vannak barátságok, amik soha nem lehetnek igaziak, és a miénk ilyen volt. Először miattam, a végén pedig miatta...

Tamás: A drága, kedves, vicces, nagy fantáziájú Tamás. A legújabb ismertségem, aki végre budapesti, akivel végre úgy érzem, nem csak 1-2 hónapig fogunk beszélgetni, aki tényleg örül a bolsogságomnak, és nem bánja, ha boldog vagyok, ha megkérdezi, mi van velem. Korábban írtam már, hogy vele kapcsolatban érzem azt, hogy mi tényleg lehetünk jó barátok ameddig az időnk engedi, és nem fogja megmérgezni semmi a kapcsolatunkat. Jó érzés vele beszélgetni, és a legfurcsább, hogy önfeledten tudok. Anélkül, hogy kellemetlenül érezném magam a téma miatt. Rengeteg mindent elmeséltem neki, amit másnak talán nem mernék. A legszebb az egészben pedig az, hogy anélkül szívtuk egymás vérét, hogy bármelyikünk komolyan besértődött volna. Persze a kamudurci nem számít, amit én szoktam elnyomni ilyenkor. Szóval, bár sok mindent még nem tudok róla mesélni, de ő perpillanat a legpozitívabb.

Balázs: Talán soha nem fogunk találkozni, de mégis ide szerettem volna sorolni. Stream-ekből ismerem, és míg mindenki más, akit így ismertem meg, hirtelen a semmiből, és nevetséges okokból ellenem fordult, ő még mindig mellettem áll. Képes vagyok barátként tekinteni rá, mert tényleg olyan, mint valamiféle gyerekkori barát. Közben meg... ismerem pár éve, beszélgetünk facebook-on, néha játszunk együtt, és igazából ennyi a történet. Tulajdonképpen sokszor képes felhúzni, de olyankor inkább csak elköszönök, mielőtt valami olyat mondanék, amit megbánok. Néha azért nem sikerül így, és írok is olyat, amit nem kellene, de ő tudja kezelni az ilyen dühkitöréseimet, és nem veszi magára, hagyja, hogy lenyugodjak. Erre amúgy rendkívül kevesen képesek, és csodálom, amiért még mindig elvisel ezzel együtt is. Úgyhogy ő is egy olyan barát, aki, ha nem is végig, de hosszú ideig még marad. Tudom, hogy így lesz.

Annyi emberről kellene írjak, úgy érzem, de annyira nem akarok regény hosszúságokat írni, inkább több részletben szedem össze. Úgyhogy első rész vége, folytatás következik...