Itt vagyok. Megérkeztem. Tartok valahol az életemben, egy olyan ponton, ahol úgy érzem, jól alakul minden, ahol képes vagyok 100%-ban önmagam lenni. Van egy párkapcsolatom, ami remekül működik, s most jó az az állapot, ami van, bár volt pár nap, amikor nem volt jó érzésem ezzel kapcsolatban - ez szerencsére elmúlt. Van egy munkahelyem, ami, ha nem is tökéletes, de legalább biztosít egy jó anyagi hátteret, s a társaság is kellemes. Kezd alakulni egy barátság, amivel kapcsolatban szintén pozitív vagyok. Mindezek mellett pedig jól vagyok, a családom is jól van (bár most unokaöcsém betegeskedik, de szerencsére semmi komoly).

Tehát megérkeztem, itt vagyok, ez pedig csak amolyan értekezés magamról - önmagam felé...

Itt élek Budapesten több, mint 1 éve, újabb és újabb helyeket fedezek fel, mindig felfedezek valami szépet a városban, és megragadom a pillanatok csodáját. Azok pedig magukkal ragadnak. Élvezem, hogy kezd hűvösebb lenni, szeretem a csípős hideget az arcomon érezni, miközben a városban sétálok. Szeretem a fényeket, amik sötétedéskor irányt mutatnak. Olyan jó látni, ahogy a víz fodrozódik...

Itt vagyok, és annyiszor próbálkoztam barátkozni, annyi ismerős van régről is, de valahogy senkivel nem alakult úgy, hogy tényleg barátok lehessünk, megszakadt a kapcsolat valahol félúton. Saját hibámból, a másikéből, kettőnkéből, nem tudom, őszintén, de mindig eltűnt az az érzés, hogy ez egy új barátság kezdete, felváltotta valamiféle kellemetlenség-érzet. Azt pedig csak halkan teszem hozzá, hogy személyiségemnél fogva mindig visszafogtam magam, ha találkoztam valakivel. Eleve visszahúzódó vagyok, nehezen oldódom fel, emellé olyan jellemvonások tömkelege társul, ami teljesen ellentmond ennek a csendes és félénk énemnek, mert amúgy hatalmas hangom tud lenni - nem szó szerint.

A munkahelyemen nem feltétlenül akarok barátokat szerezni, ennek ellenére nagyon kedvelek néhány embert, és a jellememnek köszönhetően viccelődök velük, szívom a vérüket, és ez oda-vissza működik. Mondhatjuk, hogy barátkozom, de ezek számomra soha nem jelentettek sokat - munkahelyi barátságok általában kényszerből születnek, elvégre az ember mégis csak össze van zárva heti x órát ezekkel az emberekkel, és ha szimpatikusak neki, kialakul valamiféle haveri-baráti kapcsolat.

Ellenben nekem ennél több kell, valami olyanra vágyok, ami elkísér az utamon, akármilyen hosszú is legyen. Olyan emberre, aki nem tűnik el, nem kreál felesleges feszültséget, hogy legyen kifogás és ok lelépni, nem párolog el a beszélgetni-akarás meg a barátság valamiféle kínos történés miatt, amiről aztán soha senkien ken mbeszélünk többé. Akivel elmehetek az elvont kis helyeimre anélkül, hogy kellemetlenül érezném magam, amiért megmutatom neki ezt az oldalamat is. Akinek elmondhatom, mennyire jól érzem magam, hogy elértem a kedvenc videojátékaimban egy célt. Akinek, ha bemutatom a páromat, nem lesz kényelmetlen a helyzet, és talán még ők is jó barátságot alakítanak ki maguk között. Akivel egy kávé mellett beszélgethetek az életről anélkül, hogy lenézni a felfogásom miatt.

Most pedig úgy érzem, megtaláltam ezt az embert, és mondhatjátok, hogy ne tegyek elhamarkodott kijelentéseket, és jogos lenne. Hiszen eddig mindig mindenkivel ráfaragtam, akiről bármi hasonlót is írtam a kapcsolatunk, megismerkedésünk elején. De vele kapcsolatban tényleg úgy érzem, mintha régi ismerősök lennénk, és valóban nem félek megosztani vele az énem aprócska darabkáit sem, amik azzá formáltak, aki vagyok. Ráadásul nem voltak apró csendek, amikor nem tudtuk, miről beszéljünk. Viccelődtünk egymással, nevettünk a szerencsétlenségeinket, beszóltunk egymásnak, és annyira nosztalgikus hangulatba kerültem...

Tehát megérkeztem. Budapesten, egy barátság kezdetén, egy párkapcsolat kellős közepe előtt, egy élet fogalmam-sincs szakaszában. Megérkeztem, itt vagyok, és szeretnék maradni, bármeddig, de főleg addig, ameddig lehet. Róka vagyok, s nem fogom be a számat, mert én narkotikuss vagyok...