Történetünk egy lányról szól, aki gyerekkorában közvetlen volt, barátkozós, nyitott, mindenkivel megtalálta a közös hangot, és jóban volt velük. De nem itt kezdődik a mese, ami nem is igazán mese, hanem ott, ahol ez a közvetlenség és gyermeki jószívűség felfedezte az emberi lét egyik leggonoszabb vonását: az embertelenséget, gerinctelenséget. Rengeteg történés együttes következményeképp a lány bizalmatlan lett, ebből adódóan pedig még a barátait, családtagjait, szeretteit sem ölelte meg. Azon érintések, melyeknek zöld utat adott, csakis azért lehettek jelen az életében, mert megszokta őket – de nem tulajdonított nekik semmiféle jelentést vagy érzelmi hátteret.

Nos, a történet rólam szól, és kicsit szálljunk vissza a földre. Tudni kell, hogy kisiskolásként még igencsak közvetlen voltam, tényleg mindenkivel, akivel kapcsolatba kerültem, jóban voltam. Tulajdonítsuk ezt egy alapvető gyermeki tulajdonságnak, hiszen nagyrészt mindenki mindenkivel játszott. Persze, voltak, akiket kevésbé szerettek néhányan, nyilvánvaló, nekem is voltak ilyen társaim, de velük sem volt különösebb bajom, egyszerűen csak nem álltak közel hozzám. Ez így ment egy darabig, aztán az első sokk akkor ért, amikor engem is elküldtek, hogy én nem játszhatok velük. Egy barátnőmnek hitt lány, és egy másik, akik egyébként ősellenségek voltak. Azt nem tudtam, hogy ősellenségekből legjobb barátnők is lehetnek, de elfogadtam, hogy nekem nem osztottak több lapot. Majd, ahogy teltek az évek, egyre inkább megismertem a kiközösítés fogalmát, mindemellett nagyon érzékeny gyerek voltam, ami rátett még egy lapáttal erre az egész iskolai mizériára. Voltak csúnya dolgok, amikor iskolát is akartunk váltani (mármint én is, meg a szüleim is ezen a véleményen voltunk), de végül úgy voltam vele, hogy nem futamodok meg, én inkább elviselem, és kitartok, minthogy új helyre és társaságba kerüljek. Az sem lett volna biztos, hogy jobb lesz a helyzet, ha meg rosszabb lett volna… na, abba bele sem merek gondolni. Tehát végigcsináltam. A bizalmam másokkal szemben a béka segge alatt sem volt megtalálható, de akadt néhány ember, akikkel barátként viselkedtem. Volt, akivel hamar megszűnt a kapcsolat, mikor elváltak útjaink, volt, akivel évekig barátok maradtunk még, de az igazat megvallva, senkivel nem maradt meg a jó viszony. Mindezek ellenére egyébként az ölelés számomra ismeretlen volt. A középiskolai évek során néhányszor megöleltem néhány barátot, de valahogy soha nem éreztem helyesnek vagy jónak, mindig olyan kellemetlen volt. A másik ember kezének megfogása, a puszik, a csók, valahogy minden olyan idegennek tűnt – eközben mégis vágytam valahol mélyen mindenre, de nem voltam képes egyikre sem. Néhány szituáció ezek alól kivételt képzett: barátokkal és haverokkal való találkozáskor a 3 arcra puszi, a családtagoknak szánt puszik mondjuk szülinapkor – ezek nem jelentettek gondot, mert érzelemmentesen történtek részemről, ráadásul megszoktam. Olyan volt ez, mintha más folyamatosan az ujjait ropogtatná. Nem volt háttere, egy amolyan begyakorolt mozdulatként jött.

Időközben lett barátom, és valahogy vele sem volt jó semmi. Próbálkoztam, hogy tényleg jól essen egy ölelés, meg a kézenfogva-sétálás, de csak nyűg volt. Lényegében irtóztam az érintésektől. Egészen addig, amíg egy számomra nagyon kedves ember szorosan meg nem ölelt. Olyan igazian, és elmondhatatlanul jól esett. Furcsa volt feldolgozni, hogy tényleg kellemes volt. Azután sem volt könnyű másokkal semmiféle érintkezés, ugyanúgy rosszul éreztem magam, de kivételt képzett néhány barát, kedves ismerős, nevezzük őket, ahogyan akarjuk. Velük vágytam az ölelésekre meg a lopott érintésekre. Tudjátok, amikor ’véletlenül’ összeér a kézfejetek, vagy a másik vállára teszitek a kezeteket, esetleg egy rövidke masszázsról legyen szó, akár csak egy másodperc töredékéig tartó érintésről. A bizalmam és a közvetlenségem továbbra sem volt fellelhető, valahol elhagytam őket félúton hazafele talán, de ez a néhány kivételes ember kezdte helyrehozni a helyrehozhatatlannak vélt károkat.

Teltek az évek, és féltem új emberekkel találkozni. Beszélgetni velük, megismerni őket, kezetfogni, és mindentől, amit el lehet képzelni ilyen helyzetekben. Volt egy eset, amikor saját magammal harcoltam, hogy engedjem már el magam, és hagyjam, hogy hozzámérjenek. Mert vágytam rá, akartam, de ugyanekkor féltem is, mert annyira új és különös volt az egész helyzet, hogy nem igazán tudtam, mire számítsak. Talán az is megfordult a fejemben, hogy fáj majd, ha hozzám ér, hogy a bőröm elkezd égni, és megint nem merek senkit még csak megpuszilni sem. Végül, hosszas önmarcangolás után kiderült, hogy nem fáj, ha hagyom, hogy szeressenek, és törődjenek velem. Lehet, hogy itt kezdődött el a gyógyulás, lehet, hogy később, de mindenképp nagy előrelépés volt számomra, és sokat segített.

Nem sokkal később egy első találkozás alkalmával, amitől egyébként rettegtem, egyúttal vártam is minden porcikámmal, egyszerűen csak az illető nyakába ugrottam gondolkodás nélkül. Ott álltunk egymás előtt, és csak arra tudtam gondolni, hogy meg akarom ölelni. Még mindig zavarban voltam, és nehezemre esett beszélgetni, mert nem tudtam, hogyan kell új emberekkel beszélgetni, de nem féltem már.

Továbbra is zavarban vagyok, ha új emberekkel találkozom, ha barátkoznom kell, és nem szeretem, ha hozzám érnek, de kevésbé zavar, nem érzem magam rosszul tőle. Ha pedig egy ismerősöm, barátom ér hozzám, nem lepődök meg, nem kezdek el szorongani, nem akarok elfutni a világ elől, hagyom, mert már tudom, hogy nem árt vele, és rájöttem, hogy szükségem van az érintésekre.