2017.09.19. 17:51, róka
Rólam alig pár ember tudja, mennyire mélyen tudok lenni. Soha nem mondtam el a családomnak, hogy voltak öngyilkos gondolataim, voltak pillanatok, amikor annyira megijedtem, hogy most tényleg meg fog történni... Csupán néhány nagyon közeli barát tudja, valamint a párom. Nem azért, mert félek a reakciótól, inkább csak meg akarom őket óvni. Nem tartom magam egyébként depressziósnak, de ez még nem jelent semmit. Alapvetően nagyon nehéz volt meglátnom a szépet és a jót - mindenben, a világban, az emberekben, az apróságokban, de leginkább, és ami a legfontosabb: önmagamban.
Régen, jó pár évvel ezelőtt, amikor még a középiskolai tanulmányaimmal voltam elfoglalva, és a folyamatos lelki bántalmazás áldozata voltam, emellett otthon sem éreztem jól magam, volt egy nap, amikor teljesen kiborultam. Nem voltam jól, túl sok volt a suli, a család, nagy volt a nyomás, nem akartam tovább csinálni, aztán csak arra eszméltem, hogy egy kés van a kezemben, és magamba akarom vágni. Amilyen gyorsan csak tudtam, leraktam, majd visszarohantam a szobámba - sírva. Nem tudtam, kinek mondjam el, mert senkit nem akartam zavarni az akkoriban apróságnak tűnő problémámmal, végül az egyik legjobb barátommal sikerült beszélnem. Bár én főleg csak sírtam, féltem, rettegtem, hogy mi van, ha legközelebb nem térek magamhoz időben?! Végül azóta nem volt több ilyen alkalom, de azóta is félek. Nem akarok olyan mélyre visszaesni megint, amennyire akkor voltam. Mert tudom, ha megint oda kerülök, nincs rá biztosíték, hogy nem teszek magamban visszafordíthatatlan kárt.
Nem sokkal az előző eset után volt még egy éjszakám, amikor szintén a suli okozta nyomás hozta elő bennem a 'nem-akarom-folytatni' érzést, és ha lett volna megfelelő gyógyszer a közelemben, valószínűleg történt is volna valami. Talán semmi komoly nem lett volna, talán túl sokat vettem volna be... De hálás vagyok azért, hogy nem találtam semmit.
Felmerülhet a kérdés, hogy vajon a családom és a barátaim mennyire hiányoltak volna, ha tényleg megteszem?! Nos, akkoriban nem volt sok barátom, nem bíztam az emberekben, a családommal meg mindenféle volt a kapcsolatom, csak éppen jó nem. Így leginkább arra gondoltam, ha én nem leszek, nekik is könnyebb lesz, mert legalább egy gonddal kevesebb. Mert ezt éreztem, hogy csak gond vagyok. Utólag visszagondolva természetesen oltári nagy baromságnak tartom, de akkor és ott így éreztem - ezen pedig, ha akarnék, akkor sem tudnék változtatni.
Évek teltek el úgy, hogy csak kisírtam magamból, néha minimálisan a csuklóm bánta a szörnyű napjaimat, de ha megnézi bárki, csak és kizárólag a tetoválásaimat találja rajtuk. Mindig úgy csináltam, hogy ne maradjon nyoma, nem akartam, hogy ott legyen bármilyen heg, nem akartam, hogy bárki is tudjon róla, megijedjen, elítéljen - vagy éppen aggódjon miattam. De alapvetően nem akartam véget vetni az életemnek. Voltak hirtelen előtörő pánikrohamok, amiket legtöbbször tudtam kezelni, azonban akadt olyan pillanat is, amikor nem ment. Ezt leszámítva tényleg rendben telt az életem.
Tulajdonképpen egész jól voltam, amíg a költözés meg nem történt, és egy idő után ismét elkezdtem érezni azt a bizonyos túl nagy nyomást. A munkakeresés, a sikertelenség, illetve az a tipikus érzés, hogy semmire nem vagyok képes... egyszerűen összezúzott. Többször gondoltam arra, hogy nem volt jó ötlet, és vissza kellene mennem. Menekülni akartam, mert úgy éreztem, nem jó itt, nem jó így. Az volt bennem, hogy nem vagyok elég, nem vagyok jó, kevés vagyok ehhez az egészhez, és elborzasztott. Nehéz volt feldolgozni, hogy nem rajtam múlik, hogy nem én vagyok a hibás - látszólag sikerült.
Azonban csak látszólag... Volt egy bizonyos nap, amikor elértem azt a pontot, amitől rettegtem. Észnél voltam, és próbáltam így is maradni, mert ha nem sikerül, tudom, hogy baj lesz, amikor pedig bárkinek is feltűnne, már késő lenne. Lényegében sírva beszéltem pár kedves ismerőssel, hogy nem megy ez az egész, és most már félek magamtól. Az pedig rátett egy lapáttal, hogy akkoriban azért a szokásoshoz képest sokat veszekedtünk párommal. Apróságokon, semmiségeken, de úgy éreztem, tényleg nem megy, ez pedig lényegében fájdalmat okozott. Mindig is úgy voltam a kapcsolatokkal, hogy ha valakit szeretek, de nem működik, akkor elengedem. Azon a ponton pedig ez mocorgott bennem, közben pedig nem akartam, hogy vége legyen, mert túlságosan kötődtem már hozzá. Aznap bezárkóztam, nem mondtam semmit, csak másnap sikerült kiböknöm, mi is volt a gond - nehéz volt kimondani, hogy meg akartam magam ölni, mert a belső szörnyem azt mondta, hogy ez a megoldás. Rájöttem, ha elmondom annak, aki a legközelebb áll hozzám, nem ártok magamnak, mert képes segíteni, tud figyelni. Mindemellett arra is rávilágított ez az eset, hogy erősebb vagyok, mint gondoltam. Ettől függetlenül, ha beüt a depresszió, és nem látok más kiutat, előfordulhat, hogy véget vetek az életemnek. Mert bármennyire is boldognak tartom magam, akármennyire is jól érzem magam, jöhet egy olyan momentum, amikor elszakad valami, és onnan már nem biztos, hogy van visszaút.
Ezt pedig most csak azért akartam leírni, mert biztos vagyok abban, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki hasonlókkal küzdött, küzd, és fontos, hogy legyen valaki mellettünk. Ugyanakkor azt is fontosnak tartom, hogy ha valakinek komolyabb gondjai vannak (szerk.: ja, igen, mert én a sajátjaimat nem tartom komolynak, apróságok, butaságok csak), szakemberhez forduljon. Nem vagyunk ugyanolyanok, én átvészelem ezeket, más viszont nem biztos. Az pedig biztosan sokat segít, ha beszélünk róla - csak nem mindegy, hogy kivel. A jó szakember pedig még többet tud segíteni, mint gondolnánk. A legfontosabb pedig talán az, hogy figyeljünk oda egymásra!
Utóirat: Ha véleményed van a témáról vagy a bejegyzésről, legyen az bármilyen, kulturáltan fogalmazd meg; sajnálkozást pedig nem kérek!